A kutyavállalás kérdése, gondolata igazából egész életemben jelen volt. Szuper jó kutyás családban nőttem fel, gyermekkorom óta a mindeneim a világ legjobb teremtményei. Mindig is tudtam, hogy ha önálló háztartásban élek majd, akkor nem kérdés, hogy a családom része lesz legalább egy kutyus. 9 éve élek külön, de ennek nagy részét albérletben töltöttem, ahol értelemszerűen nem is akartam volna kutyust vállalni. Emellett elképzelni sem tudtam azt, hogy nekem úgy legyen kutyusom, hogy nem viszem magammal mindenhova, így haza is, márpedig Blecky kutyám nem fogadta volna el és rossz érzést sem szerettem volna benne kelteni. Sajnos ő már több, mint egy éve előre szaladt a szivárványhídon túlra és mivel már két éve saját lakásban lakunk, nem igazán volt semmi sem, ami gátolhatott volna. Mégis húzódott a dolog… Még nem éreztük véglegesen késznek a lakást, sok költségünk és programunk volt egész évre, na meg egy darabig Viktor is bizonytalan volt, hogy mennyire való panelba egy kutya. Ezt persze többekben felmerülhet, de úgy gondolom, hogy a kutyusnak nem nagy térre van szüksége, hanem törődésre, mozgásra és ingerekre. Ezeket nem kapja meg egy jó sok négyzetméteres udvaron sem, ha a gazda le sem szarja. Emellett, ha lenne udvarunk sem ott élne, hiszen nekünk egy kutya családtag, nem egy állat, akit dísznek tartunk. Na de visszatérve a lényegre, igazából kb. ősztől éreztük azt, hogy már semmi akadály nincs előttünk. A közel egy éves tervünkben nincs semmi utazás, a lakás már-már majdnem teljesen úgy fest, ahogy szeretnénk és idővel is rendelkezünk annyival, hogy be merjünk vállalni egy kis prücsköt.

Tudni kell, hogy elsősorban menhelyről, vagy egyesülettől szerettünk volna kutyust befogadni, de mivel első önálló nevelésünk lesz, illetve azért több kihívással jár a lakáshoz szoktatás, így mindenképp kölyök kutyust szerettünk volna, aki talán egy fokkal könnyebben formálható, mint egy idősebb, már szokásokkal és traumákkal rendelkező kutyus. Nyilván úgy választ az ember kutyust, hogy meglát egyet és beleszeret, de azért nekem fontos volt, hogy nagyobbacska testű legyen. Ez egy keverék kutyusnál lutri, nem is volt kőbe vésve, de elsősorban így próbáltam keresgélni. Beléptem mindenféle kölyökmentő, gazdikereső csoportba facebookon, de leginkább a keleti országrészben hirdettek mentésre váró kölyköket. Nekünk nem okozna problémát több száz km-t utazni álmaink babájáért, de nem szívesen kezdtem volna úgy a közös kapcsolatunkat, hogy ennyit hurcizom a kis kutyát, illetve elképzelhetetlennek tartottam, hogy a környező megyékben ne lelnék rá egy kis tündérre. Tudtam, csak türelmesnek kell lenni.

Aztán elérkezett december, a semmiből érkezett a kis karácsonyi csodánk. Unalmamban görgettem a Facebookot, majd egyszer csak megláttam, hogy egy ismerősöm megosztott egy posztot, hogy egy közeli faluban születtek labrador-vizsla keverék kutyusok, amiket persze nem akarnak megtartani és el lehet vinni őket. A képeket látva szerelembe estem. Sosem merült fel bennem, hogy vizsla vagy labrador kutyust szeretnék, de ez a mix annyira jól hangzott, hogy egyből rápörögtem. Ráírtam a csajszira, hamar kiderült, hogy van egy fekete kan kutyus még, akinek nincs gazdijelöltje. Fekete… A gyengéim… Nem tudom miért nem szeretik az emberek a fekete kutyusokat, pedig a csillogó fényes fekete manócskáknál nincs szebb a világon. Blecky kutyám is fekete volt. Egyszerűen minden klappolt. Egy pillanat alatt eldöntöttük Viktorral, hogy csütörtökön megyünk érte. Így is lett…

Nincs is nagyobb szeretet és boldogság, mint amit egy őszintén önzetlen kis kutya adhat és ez elvarázsolt az első pillanattól kezdve. Tulajdonképpen azóta visszatértem önmagamhoz, már nem is látom semmi értelmét a stresszelésnek, morgolódásnak... Minden csodálatos, hiszen egy szuper boldog igazi családdá váltunk, amióta Jupiter hozzánk került. :)

Íródott: 2019 december