Nem igazán készültünk előre, úgyhogy minket karácsonykor ért az őrület. Csomagoltunk, az szuper móka, de állítólag túl kártékony voltam. AnyaGazdinál akkor telt be a pohár, mikor elloptam a Mami ajándékát és véletlenül kilyukasztottam. Végül a konyhapulton fejezte be, úgy nem tudtam neki segíteni.

Idén tartottunk először futis karácsonyt a futis bandával. Szuperül sikerült, 13 négylábú és 17 kétlábú gyűlt össze. Volt igazi karácsonyfánk, amire minden kutyi kapott egy saját díszt. Volt rengeteg étel, ital, sikerült hátulról kilopnom egy muffint kézből, amit papírostól megettem. Nyilván senki más nem volt ilyen leleményesen pofátlan, mint én. Mindenki jól szórakozott, én leginkább Picúr haverommal bunyóztam, de néha hajlandó voltam mással is foglalkozni, mégis csak karácsony van.

Mikor Mamiéknál karácsonyoztunk, találkoztam Süti húgommal. Alomtesók vagyunk, mi voltunk ketten a feketék. Ritkán találkozunk, jó volt kicsit bandázni. Szimatoltunk, szaladtunk, bunyóztunk. Mindent ugyanúgy szeretünk csinálni, nagyon mókás.

Nem maradhatott el idén sem a beöltözős pózolós ceremónia. Azt hiszem kezdem megszokni, türelmesen tűrtem a fotózgatást.

Jupiter novemberben lett 3 éves, nem volt kérdés, hogy tortával ünnepeljük. Első évben hústortát kapott, de hamar elvetettem, unalmas, csak más formában kapta a reggelijét/vacsoráját. Második évben már sütöttem, most is így tettem, zabpelyhes banános almás torta készült. Ez nem barf, viszont Jupiter étrendjébe tökéletesen passzol, minden hozzávalót ismer, nem okoznak nála gondot.

Nem a legesztétikusabb torta, de Jupiter imádta! Szülinapján kapott egy extra szeletet, majd egy-két napig reggeli/vacsi mellé kapta zöldség helyett.

Jupiter júliusban tölti be a 8 hónapos kort, aznap kezdjük a sulit is, szóval új fejezetet nyitunk, ezért gondoltam összeszedem hol tartunk, mi történt velünk eddig.

Az első pár hónapunkról már esett szó a blogon, nem is részletezném. Úgy gondolom az elejét éltük meg a legnagyobb kihívásnak, mert egy olyan életszituációba csöppentünk, amit azelőtt sosem próbáltunk. Egy lakásban 54 négyzetméteren egy kölyökkutyával. Az elejétől kezdve nem érdekel, hogy esetleg koszt csinál, rongál, bepisil, akármi. Ő nem csak egy állat, ő egy családtag. Jupiter hozzánk kerülésével elmondhatom, hogy mindenem megvan, amiről álmodtam. Vele lett teljes az életem és semmilyen akadály sem szegheti kedvem. Azonban ezt a kihívást is meg kellett ugrani.

Kezdetekben azt hiszem kicsit túlaggódtunk mindent. Mondjuk generálta is az idegeskedést az egész estés sírással miután szimplán megcsípte a csalán, a zoknievéssel, eszetlenkedés után úgy leesett a kanapéról, hogy nem tudott a lábára állni és sorolhatnám. Nem nagy dolgok ezek, de friss gazdiként mindent meg kellett tapasztalnunk. Már ennyire azért nem esünk kétségbe mindentől.

Nem egyszerűsítette meg a dolgunkat az sem, hogy félős, mint egy nyuszi. Valószínűleg ezt még tápláltuk azzal, hogy féltettük is. De azért belejöttünk, szépen lassan felfedeztünk mindent. Ahogy előtte is kitárult a világ, úgy jöttünk mi is bele. Oviban is rengeteget segítettek, megtanultuk a legfontosabb dolgot, az ingerszoktatást. Hagytuk felfedezni, de támaszként mellette voltunk és vagyunk is, mert még messze a vége, rengeteg újdonság áll előttünk. Ennek hatására már egyre kevésbé riad meg. Nyitott az újra és igényli is.

Már sokat változott a kutyákkal való viszonya is. A kezdeti „kerüljünk 10 métert vagy többet, mert látunk egy kutyát” szituációból eljutottunk odáig, hogy szólni kell, hogy nem megyünk mindenkihez pajtizni és már akár harcolósat is játszik a haverokkal az oviban. Persze még nagyon óvatos. A meglepetést és a rámenősséget nem szereti. Megértem, én sem… Viszont a korrekt kutyákkal szépen össze tud már barátkozni és nem történik világvége akkor sem, ha odaszalad hozzánk egy idegen kutyus. Nekem sem kell pásztáznom séta közben a vidéket, hogy elkerüljem az esetleges negatív tapasztalatot. Persze óvatos vagyok én is. Van még hova fejlődnünk, de fejlődünk.

Az ovi volt a válasz mindenre. Szuper helyet találtunk, nagyon örülök, hogy rábukkantam és annak is, hogy ilyen kedvesen fogadtak minket és ennyit segítettek nekünk. Jól megszívtuk, mert az első alkalom után jött a karantén és 2 hónappal később tudtunk visszatérni. Nem 4 hónaposan, hanem 6 hónaposan… Hatalmas szükségünk lett volna erre azalatt a két hónap alatt, de nagyon igyekeztünk behozni a lemaradást. De nem csak Jupiternek volt segítség, hanem nekünk is. Még soha életemben nem jártam kutya suliban/oviban és egy egészen más elképzelésem volt a dologról. Rájöttem, hogy tulajdonképpen a gazdikról szól. Gazdiknak. Minden a gazdikon múlik. A kutyák elképesztően alkalmazkodóak és lojálisak, nekik csak egy megfelelő társ kell, aki irányít és aki mellett biztonságban érzik magukat. Minden tipp, trükk, szabály, tanács, ami az oviban elhangzott, az nagy segítség volt. Persze nem mindent csinálunk úgy, hogy a nagy könyvben meg van írva. Tudom, értem és elhiszem, hogy mi miért lenne szükséges, de úgy gondolom, hogy kutyát ezerféleképpen lehet tartani és nekem is van egy képem arról, hogy én ezt hogyan szeretném csinálni. Igyekszem fejlődni, alkalmazkodni, de vannak dolgok, amikből nem engedek. Viszont azt hiszem tényleg kinőttük az ovit. Az biztos, hogy szocializáció szempontjából még bőven ideférne Jupiter, de látom rajta, hogy fejlődne. Nyilván nem a játék tekintetében, hanem a tanulós részeknél.

Egyébként már rengeteg mindent tud. Az alap vezényszavakat már nagyon korán megtanultuk, aztán jöttek az egyszerűbb trükkök is. Igazából roppant jól motiválható kajával, inkább megint csak az én kreativitásom hiányossága szab gátat a tanulásnak. Amire azonban igazán büszke vagyok, az az, hogy nagyon szépen idomult hozzánk, az életünkhöz. Ezek azok a dolgok, amik nem szembetűnőek, az ember nem tudja felvenni, lefotózni, sőt még talán mi sem vesszük észre, amíg igazán bele nem gondolunk. Hiszen ezek szépen fokozatosan alakultak ki. Ilyen például a napi rituálék, az hogy tisztában van azzal, hogy mikor játszok vele, mikor tevékenykedek úgy, hogy közben tudok vele is foglalkozni, mikor készülök sietősen melóba, mikor megyünk a sétákra, mikor jön Viktor haza, mindenhez kialakultak a saját viselkedési formái. A legkedvencebbem az, amikor reggel észreveszi, hogy most van az a pont, amikor elkezdek készülni melóba, olyankor lefekszik a helyére és türelmesen ott vár, míg el nem köszönök és el nem megyek otthonról. Sose szóltam rá, sose kértem rá, annyi csak, hogy míg kisebb volt, elköszönéskor mindig lefektettem a helyére. Aztán idővel rájött, hogy úgyse foglalkozok akkor már vele és magától lefeküdt. Azóta ez így működik. Ezenkívül a tiltások, szabályok megtanulása is ilyen fokozatos volt. Nem a sima „nem”-re gondolok, hanem például, hogy nem megyünk fel a konyhapultra. Mikor megnőtt akkorára, hogy felérje, hatalmas harcaink voltak. Hiába szóltunk rá, felugrált, nem lehetett normálisan megcsinálni egy szenyót sem, nem lehetett ott hagyni a pulton őrizetlenül semmit. Aztán a következetesség meghozta a gyümölcsét, mert ugyan asszisztál és néha fel-fel ugrik egy kis potya reményében, de tisztában van vele, hogy nem szabad és például, ha ott hagyom a készülő kaját, nem áll neki lopkodni. Sőt, ha felugrik sem jellemző, hogy elvenne bármit is. Inkább szagol, néz, meg próbál nyalogatni ezt azt, de addigra már észreveszem és rászólásra szépen el is megy. Tud kilincset használni, a felé nyíló ajtót is megoldja, már rájött, hogy egyik manccsal a falnak kell támaszkodni, másikkal kilincselni. Ennek ellenére megtanulta, hogyha valami csukva van, nem feltétlen szükséges oda bejutnia. Nem mondom, hogy hibátlanul viselkedik, vagy sose ront el szabályt, mert akkor nagyot hazudnék. A fejlődés a lényeg.

Ami viszont érdekes kaland, az a kamaszkor, amibe már totálisan telibe beleléptünk. Sokat olvastam róla, sokan emlegették, de nyilván csak akkor tudja elképzelni az ember, hogy milyen is ez, ha megtapasztalja. Pofátlan, dacos lett és rossz, mint az ördög. De nem úgy, mint kicsiként, amikor azért feszegette a határait, mert nem is tudott a határok létezéséről. Tudja nagyon jól, hogy mikor csinál rosszat, direkt csinálja.

Itt tartunk a 8 hónapos, 21 kg-os nyakigláb kis fekete vizslánkkal. Mert már igazi kis vizsla. Nagyon-nagyon büszkék vagyunk rá. Legcsodásabb dolog az életünkben.

Íródott: 2020

Jupiter kereken egy hete töltötte be a 4 hónapos kort. Most már igazi óriás baba, 12 kg. :) Megkapta az összes kötelező oltását, felkészültünk az élősködők elleni védelemre is, úgyhogy már teljes egészében belevetettük magunkat a nagybetűs életbe. Rengeteget fejlődött, és remélem mi is... A séták már szuperek! Kedvenc helyünk a Tüskésréti tó lett, annak is az elején lévő liget. Rengeteg vad kaka van, azt roppant mód imádja. Állandóan szimatol, felfedez, keres, kutat. Igyekszünk minden másnap elvinni oda, egyébként pedig napközben, illetve mikor lustábbak vagyunk, akkor csak a környéken bóklászunk. Már nem igazán zavarják a hangok, sőt, külön program az autók, buszok megfigyelése. A kukásautók és a teherautók kifejezetten érdekesek számára. Szinte minden sétánál van kaki vagy pisi, ami szuper előrehaladás. Még messze vagyunk a szobatisztaságtól, de lépésről lépésre haladunk előre. A kutyusoktól még mindig nagyon fél. Voltunk kutyaoviban egy alkalommal és hihetetlen, de már ez is rengeteget segített neki. Sajnos az első alkalom után jött is a járvány és nem tartanak egy ideig több foglalkozást. Ezt nagyon bánom, mert egy-két alkalom és szerintem teljesen feloldódott volna ebből a félelemből, de sebaj, majd ha lecseng ez a helyzet, akkor folytatjuk. Egyébként egyre szebben sétál, már nem eszik fel minden szemetet. Régi hobbiját, a botok ledarálását és lenyelését még nem szüntettük meg teljesen, de már szépen odaadja, amit a szájába vesz, nem kell kisebb harcot lefolytatni vele. Kiderült, hogy nagyon csípi a homokot, imád benne lukakat ásni. Egyre többet tanulunk is, már megy a helyre menés, ülés, fekvés, pacsi adás, maga körül forgás és a lábam között szlalomozás is egyre jobb. Emellett egyre jobban összeszokunk, idomulunk és azt vettem észre, hogy jó pár szófordulatot is ismer, amit használok. Még mindig minden percet élvezem a vele töltött időnek és úgy érzem nem tudok vele betelni soha sem. Egyre inkább képtelen felbosszantani, rájövök mit hogyan lehet megoldani.

Íródott: 2020

Régebben nem szerettem annyira sétizni. Nem szeretem a hideget, fázik tőle a mancsom meg a fülecskéim, ráadásul még büdös is volt kint és hangazavar is. Nem szerettem. De végül is Anyáék nem adták fel és állandóan vittek. Aztán már annyiszor voltunk, hogy már úgy voltam vele, hogy nem tudok mit csinálni, ígyis-úgyis hangos minden. Inkább elkezdtem figyelni, hogy honnan jönnek ezek a buta hangok. És akkor rájöttem ám valamire! A hangos fehér doboz, ami az autó és utazunk vele, az ugyanolyan dolog, mint azok, amikből a hangzavar egy része jön. AnyaGazdi megmutatta, hogy vannak az utak, az utakon mennek az autók. Vannak nagy autók is, állítólag úgy hívják, hogy busz. Megy egy csomó itt előttünk, mindig megállok nézni ahogy mennek, mert nagyon érdekes, hogy ilyen csuda nagyok. Van belőlük zöld is és kék is. Nagyon érdekes! Viszont a többi autó már nem zavar. Mennek és kész. Én is megyek. Nem bántanak. Azt viszont megtanította AnyaGazdi, hogy meg kell állni az út előtt és megnézni, hogy jön-e. Mert ha jön, akkor meg kell várni, hogy elmenjen, mert ő a nagyobb. Ezt én még néha elfelejtem és mennék-haladnék, de AnyaGazdi mindig megállít, hogy bizony megjegyezzem. Néha tudom ám magamtól is, ha nem kalandozik el az agyacskám. Arra is rájöttem, hogy Gazdik nem szeretik, ha felszedek mindent a földről. Nem értem mi ezzel a gond, beszerzek, gyűjtögetek. Más ott hagyta, akkor az enyém lehet. De ők nem engedik és akkor mindig veszekedni kell. Aztán végül kiszedik a számból. Egyszer találtam valami csontot, annak csuda jó illata volt, de AnyaGazdi egy szempillantás alatt kikapta a számból, én meg nem akartam adni neki és bumm megharaptam. Nem akartam őt bántani csak jól elkapni a csontot mielőtt kiszedi a számból, de véletlen az ujját kaptam el. Morcos is volt, de igazán csak akkor lett morcos, amikor kicsit később akart adni valamiért egy jutifalit és észrevette, hogy az egész keze úszik a vérben. Jól meglepődött, mert annyira nem fájt neki ahogy megharaptam, de mégis ennyire vérzett. Akkor bosszús lett és haza kellett menni. Pedig akkor nagyon lett volna még kedvem mászkálni. Na mindegy, igazából arra jöttem rá, hogyha nem gyűjtögetek, akkor nem kell annyit veszekedni, meg akkor nem húzgálnak ide-oda, hanem szabad mennem ahogy kedvem tartja. Bár a buta kék póráz mindig korlátoz, de azt ők irányítják, és van, hogy egészen hagynak bóklászni amerre akarok. Két dolgot szabad gyűjtögetnem. Tobozt és botot. Tök hasonlóak, csak az egyik dundi, a másik hosszúkás. Néha kicsit bolondozunk velük Gazdikkal, de a kedvencem amikor ledarálhatom. AnyaGazdi szerint az a baj, hogy lenyelem a nagy részét és azt nem szereti. Szerinte elég lenne ledarálni és kiköpni. Szerintem ez butaság, ha ledaráltam, akkor le is kell nyelni. Nem jutottunk még egyezségre, így néha szabad, néha nem. AnyaGazdi szerint ez így nem következetes és el kellene dönteni mi legyen. Szerintem meg butáskodik, én nem gondolkozok ezen, hanem darálok. Rájöttem arra is, hogy csuda jó szagokat lehet kint találni. Régen is szaglásztam, csak nem tudom, akkor valahogy nem tudtam rákoncentrálni, mert nem volt jó érzés kint lenni. Most már nagyon tudok szimatolni. AnyaGazdi kinevet, mert a nagy lapufülem olyankor murisan áll. Azt mondja igazi vizsla kutya vagyok. Fekete vizsla kutya. Az állítólag különleges. Mondjuk az biztos, hogy én különleges vagyok, azt én tudom. De nem ismerem én ezeket a fajtákat, nem tudom mit is jelent az, hogy vizsla. Mondjuk már egy kis elképzelésem van és az nem tűnik jónak… Nagyon megijedtem egy óriási vizslakutyától. AnyaGazdi azt mondja én is ilyen óriási leszek, vagy még nagyobb. Félelmetes volt, pedig Gazdi szerint nem akart bántani csak játszizni. Én nem tudom hogyan is kellene ezt. De állítólag majd belejövök.

Mindenki kiviccel engem, hogy zoknievő vagyok. Gonosz dolog tőlük, mert ebben semmi furcsa sem volt. Gazdik dolgoztak, én unatkoztam. Átaludtam a délelőttöt és már kellett volna jönnie haza AnyaGazdinak, de hát felébredtem, olyankor kell valamit csinálni. Aztán ott volt az a buta kosár, ami tele van koszos ruhákkal. Korábban szedtem le róla kis rágicsálható botokat, de azt már nem engedték, úgyhogy inkább nem. Viszont rájöttem, hogy már csudi jól fel tudok rá ágaskodni és arra is rájöttem, hogy le lehet túrni a fedelét! Azta de jó móka volt! Jól meg is volt pakolva, úgyhogy a felső részéből tudtam pakolni. Találtam mindenfélét, vittem is szerte-szét. De azok a zoknik voltak a legérdekesebbek. Először bekaptam egyet, féltem hogy elveszik, ha hazaérnek, úgyhogy gondoltam ha lenyelem, akkor az enyém marad. Aztán találtam még egyet, meg még egyet. Aztán hazaért AnyaGazdi, aki először örült nekem, játsziztunk, megszeretgetett, aztán elkezdett pakolni. Tudtam én, hogy elveszi a szerzeményeim... Aztán egyszer csak megijedt és sírni kezdett, meg nyomkodni a pocim. Meg telefonálgatni és nem foglalkozott velem. Az nem volt jó. Meg sajnáltam is, hogy sír. Aztán azt mondta, hogy gyorsan kell menni, kaptam nyakörvet meg pórázt és mentünk. Totálisan összezavarodtam. Furcsa volt ez az egész, de hát gondoltam jó, menjünk, csak legyen vidámabb a Gazdi, mert az nem jó, ha szomorú. Aztán jött egy feliratos hangos doboz autó egy idegen bácsival és beszálltunk. Elöl ültünk! Még sosem ültünk elöl. Nagyon izgis volt, mozogtam, leskelődtem, mindenhova akartam mászni, de AnyaGazdi csak tartott rendületlenül. Aztán megérkeztünk a doktor nénihez. Az már gyanús volt, nem tetszett. Doktor néni megnyomizott mindenhol, aztán kaptam megint egy szúrós szurit. Jaaaaj és utána nagyon rossz lett. Gazdival kimentünk az utcára. Oda amúgy se akartam volna menni, mert hatalmas szél volt és fáztam. Aztán egyszer csak hányni kellett. Megállás nélkül. Nagyon rossz érzés volt ez nekem. Kijöttek a zoknikák. Trutyisak voltak, de AnyaGazdi felszedte és örült nekik. Nem is gondoltam, hogy örülne trutyis zokninak. Három zokni jött ki, több nem volt, de Anya azt mondta, akkor is kint kell maradni és még fogok hányizni. Tényleg hányiztam. A buta szél már ráfújta az arcomra, fülcimre meg a lábijaimra. AnyaGazdi meg alig tudott megtörölni, mert a nagy ijedtségben nem pakolt törlőkét a táskájába. Aztán végre elmúlott a pocakinger és visszamentünk a meleg rendelőbe. Azt mondták most már minden rendben lesz, mehetünk haza. Megint egy idegen bácsival utaztunk, ő is kedves volt, megsimizte a fejem. Utána pedig olyan éhes voltam, hogy fel tudtam volna falni az egész nagy zacsi tápot is akár. De nem kaptam többet enni, pedig próbáltam nekik mondani, hogy pótolni kéne a zoknik helyét elemózsiával. Gazdik azt mondták, hogy nem szabad többet ilyet csinálnom, mert nagyon megijesztettem őket. Nem igazán értem miért kellett így megijedni, ráadásul még AnyaGazdi kidobta a kukába a trutyis zoknikat, szóval nem kellett nekik, akkor meg miért ijedtek így meg, hogy elvettem? Furcsák ezek a kétlábúak… De aztán ezt a murit is elrontották, mert elrakták az alvós lilaszobába a ruhás kosarat, onnan sem tudok többet gyűjtögetni. Ráadásul mindenkinek elmesélik és mindenki csúfol, hogy zoknievő vagyok.

Egyre kalandosabb az élet Jupiterrel. Leginkább móka és kacagás, de azért a harmadik együtt töltött hónapunkra kijutott az aggódásból is bőven. Egyre lurkóbb, egyre több az energiája, egyre több figyelmet igényel. A második hónap elteltével szépen kialakultak a rutinjaink, egyre jobban kiismer ő is minket és mi is őt. Haladunk és fejlődünk napról napra, de azért mindannyiunknak van még mit tanulnia.

A legnagyobb fejlődést a sétában értük el. Már egy jó ideje lejárunk, de rettentő félős volt egy ideig, aztán dacos és önfejű, a sétára annyira nem volt vevő. Aztán egyik napról a másikra fordult a kocka és azt láttuk rajta, hogy élvezi. Szaglászik, felfedez, játszik, bolondozik. Megismerkedett már a mohácsi Dunaparttal, töltéssel, Mami és Papi udvarán is nagyon jól elvan, a Malomvölgyi tó pedig mindig sikert arat. Legnagyobb sikerélmény mégis az, hogy nálunk otthon a paneldzsungelben is lehet vele róni a köröket. Sőt! Rávehető volt, hogy átkeljünk a pár tömbbel arrébb lévő forgalmasabb úton, hogy aztán a nagy füves placcra érkezzünk, ahol szuper sétákat lehet tenni, mivel nincs tele szeméttel, mocsokkal.

A vizsla kalandunk… Már megkapta mindkét kombiját Jupiter, így elvileg már barátkozhatna kutyákkal, de egyelőre még ilyenre nem került sor. Érdekes volt a viszonyulása hozzájuk. Mikor picúr volt, totál figyelmen kívül hagyta őket, majd idővel, ha észrevett egyet (távol), pánikba esett és irány haza. Viszont az utóbbi időszakban egyre érdeklődőbb - áll, les, figyel. Nem akartuk még erőltetni a barátkozást, de nyilván elkerülhetetlen a panelek közötti találkozás az egészségügyi sétán lévő fajtársakkal. Végül a kellemetlen kalandot ismét egy idősebb hölgy okozta (pont mint az első állatorvosi látogatáskor). Hátul voltunk a nagy füves placcon, Jupiter békésen rágcsálta a botját, mikor észrevettem egy nénit egy szép vizslával. Úgy tűnt mennek a járdán, nem éreztem úgy, hogy felénk szeretnének jönni. Majd észrevettem, hogy mégis… Itt volt az a pont, ahol dönthettem volna úgy is, hogy megfordulok és elindulunk az ellenkező irányba, de mivel Jupiter is érdeklődve figyelt, hát gondoltam miért ne, maradjunk. Ahogy közeledtek szóba elegyedtem a nénivel, mondtam neki, hogy nagyon kicsi még, nem barátkozott kutyákkal, fél, ne engedje ide, nézzük meg mi lesz. Eközben ezerrel haladtak felénk, néni válasza: „ő is kölyök még, csak 9 hónapos” és már ott is volt a kutya Jupiternél. A probléma az volt, hogy a kajla kamasz vizsla hatalmas lendülettel érkezett Jupiterhez, akinek ez nem volt túl megnyugtató. Sem az, hogy két szökkenésre a popójánál termett, hogy megszagolja. Feltételezem ez Jupiternek támadásnak tűnt és elkezdett visítani, mint a fába szorult féreg és irány elfele. Kiléptünk a szituációból, próbáltam Jupitert nyugtatgatni, kizökkenteni, majd messzebbről figyelni a kutyit, hogy lássa, nincs mitől tartania. Még jó messze voltunk hazától, úgyhogy hamar kizökkent, mire hazaértünk szerintem már bőven nem volt az eszében a szitu.

Volt azonban riadalom a második hónapunk alatt. Egyik nap arra mentem haza, hogy kipakolta a szennyeskosarat. Annyira nem akadtam ki, nem feltétlen szokta szétrágni a holmikat, elkezdtem összeszedegetni a rucikat. Na de bevillant valami… Reggel szedtem össze egy pár szétdobált zoknit és azok voltak a szennyes tetején. Sehol sem találtam. Se széttépve, se eldugva. Egyből levert a víz, mert eszembe jutott, hogy múltkor teregetésnél is lopott egyet és mire elvettem tőle már konkrétan csak a végét tudtam elcsípni és a torkából húztam vissza az egészet. Mindjárt arra gondoltam, hogy lenyelte őket… Pánik, sírás, mit csináljak? Hívtam Viktort, ő is megijedt, hívtam állatorvost, ő azt mondta azonnal vigyem be. Még nagyobb pánik, mert mégis hogyan? Nincs otthon autó, Viktor dolgozik. Hívtam taxit. Kiderült, hogy elvisznek kutyával is, tök jó. Taxis bácsi nagyon rendes volt, segített beszállni, mert a kutya totál izgatott volt, nem értette mi történik, mi ez a kapkodás. Próbált megnyugtatni engem is, mert pánikoltam én is. Ahogy Jupiter ágaskodott a taxiban a kezemben éreztem, hogy irreálisan nagy és kemény a hasa. Akkor már majdnem biztos voltam benne, hogy ott lehet a zokni. Doktor néni megvizsgálta, kapott egy hánytatós szurit és fél órát kellett a rendelő előtt bóklásznunk és hánynunk. Három, igen három!!! zoknit hányt ki egészben. Szegényt jól megviselte a fél órás hányás, de mondta doki néni, hogy ha elmúlik a szuri hatása, minden rendben lesz. Így is történt, utána kutya baja sem volt. Hazafelé is taxiztunk, a második taxis bácsi is nagyon kedves volt velünk. Azóta a szennyeskosár beköltözött a csukható hálószobába… A zoknik pedig majdnem hogy leltárba vannak véve…

Nem csak SOS szituban voltunk állatorvosnál, hanem oltáson is. 3 hónaposan 9 kg volt Jupiter. :) Óriás kutya. Tényleg az… Napról napra egyre nagyobb. Imádom! Bár úgy tűnik, hogy egyre rosszabb, igazából egyre okosabb. Azért csinál egyre több turpisságot, mert van esze hozzá. Emiatt elkezdtünk kicsit intenzívebben tanulgatni is. Most már ismeri a „helyedre” kifejezést, az „ül” kifejezést és szépen visszahozza és ledobja a labdát. Nem sok dolog ez, de ez nem rajta múlik. Mostanában jöttem rá, hogy igazából pár pillanat alatt meg lehet neki tanítani bármit, szóval most rámegyünk minden nap a gyakorlásra és szépen mindig bevezetünk valami újdonságot.

Tulajdonképpen ezek voltak a legnagyobb események a három együtt töltött hónapunk során, de végtelenségig lehetne részletezni, mert minden nap egy kaland. Mindig kitalál valami újdonságot, például hogy felül a székekre. A felágaskodását mindenhova próbáljuk visszaszorítani, de egyelőre ő áll nyerésre. Nem baj, szépen lassan majd ezt is megtanulja. Nagyon makacs, sok energiát kell belefektetni annak ellenére, hogy roppant intelligens. A szeretete pedig végtelen. Imád minket és mi is őt. Csodává varázsolja minden napunkat. Nincs is jobb annál, mint mikor felébred arra az ember, hogy teszi a kis buksiját a fejemre, nyakamra, hogy jelezze ő már bizony ébredezik, kellene egy kis simike. Bár ahogy nő, annál több helyet foglal. És leszokott a lábunknál alvásról. A fejét oda kell tennie, ahol a mi a fejünk van. Ez rendszerint az én nagy párnám. De sebaj, én elférek kis helyen is. Meg egyébként hagyja, hogy arrébb pakolásszuk, ha útban van. Szóval tényleg egy kis szeretet csomag, nem lehet vele betelni. Ráadásul egyre gyönyörűbb is. Most már igazi kutya formája van és a szőre úgy csillog, mint valami gyémánt. Elfogultan bár, de úgy gondolom, hogy ő a legcsodálatosabb, legszuperebb kis vizslador az egész világon.

Íródott: 2020

A Gazdik állandóan itt hagynak egyedül, azt nem szeretem, de azt mondják, hogy muszáj dolgozniuk, hogy kaphassak finom elemózsiát és sok játékot, mert azt nem adják ingyen. Hát nem tudom, én mindent ingyen kapok. De ez biztos buta kétlábú szokás. Igazából nem olyan vészes amíg egyedül vagyok, tök jól feltalálom magam. Igazából titkos, hogy pontosan mit csinálok mikor senki sem lát, nem árulom el senkinek, de sok dolognak nyoma van, azt nem tudom eltitkolni Gazdi elől. Az kötelező program, hogy kipakolom a cipős szekrényt. Állítólag más kutyusoknak nem szabad, de Gazdik azt mondták, hogy ők elrakják a szép cipőket a szekrénybe, a többit meg vihetem, ha kedvem tartja. Hát én imádom a cipőket! Meg a papucsokat is! Felfedeztem, hogy a cipőbe van valami betét cucc az alján. Ha elég ügyesen bedugom a fejem és sikerül jó helyen rágizni, akkor ki tudom belőlük szedni. Az micsoda jó móka! Aztán ha már megszereztem, akkor ledarálom, minek az… A cipőből már úgyis kiszedtem… A papucsokat is darálni szeretem. Kicsipegetem belőle a darabokat és jól szétszórom mindenfele. Egyszer kihuzigáltam az ágyikó melletti kosárkáról egy sor botot. Azért nagyon mérgesek voltak a Gazdik, azt mondták ez rosszaság, ilyet nem szabad, úgyhogy azóta nem bántom. Bár már hiányzik egy sor, úgyhogy mindenki látja, hogy az a kosárka is az enyém. Minden az enyém. Gazdik nem gondolják így, de majd idővel ők is megtudják. Amúgy a cipőpakoláson kívül sok nyomot hagyó dolgot nem csinálok. Sokat szoktam alcsizni, hogy jó kipihent legyek, mire megjönnek a Gazdik és akkor kibírom, hogy ne aludjak egészen estig és akkor jó sokat lehet velük játszizni.

Van egy bútor a szoba közepén. Amikor picike voltam sem értettem miért van ott, mindig átszaladtam alatta, de középen állandóan beütöttem a buksim. Azt mondják dohányzó asztal, pedig nem is dohányzik, nem értem. Hát most már nem férek át alatta egyáltalán, így már bújócskázni sem lehet. Elkezdtem megszerezni róla a dolgokat, mikor rájöttem, hogy elérek már a polcon és a tetején is mindent, de azóta meg lepakoltak róla Gazdik. Hát nem maradt semmi móka, csak ott áll a szoba közepén és zavar. Úgyhogy gondoltam ledarálom, nem kell… Eddig csak az egyik sarkát sikerült eltüntetni, de dolgozom rajta. Gazdik azt mondják ez nagyon nagy rosszaság és ezt nem szabad. Mégis muszáj dolgozni rajta, mert elég nagy és ez sokáig fog tartani. Gazdik meg kiabálnak velem, próbálnak elcsalni, próbálják eldugni a sarkot, de semmi esélyük. Ezt bizony én el fogom tüntetni.

Mikor idekerültem egyből felfedeztem a kék szobában a nagy állatkát. Igazából nem féltem tőle, mert csak csöndben csücsült ott mozdulatlanul. És nagyon puha volt, az pedig csudi jó. Amikor pici voltam át bírtam bújni a lábai alatt, néha csak nekidörgölőztem vagy odaharaptam neki egyet, hogy érezze ki a főnök. Aztán rájöttem, hogy jó pajtás és benne van a turpiskodásban is. Azt kell tudni, hogy amióta itt lakok, azóta szeretnék feljutni a Gazdik fekhelyeire. A kanapé és ágy nevű bútorokra. Az első pillanattól kezdve próbálkozok, de pici voltam és nem ment. ApaGazdi kétszer felrakott, az nagyon jó volt! De AnyaGazdi azt mondta, hogy addig nem szabad fent lennem, amíg egyedül nem tudok felmenni. Hát, gondoltam, akkor én bizony rájövök hogyan lehetne oda feljutni. Ment is a próbálkozás, amíg nem voltak itthon, de egyszer majdnem lebuktam, mert a buta óriás alpaka nem ment vissza a helyére. Mondtam neki, hogy menjen vissza, én pici vagyok nem tudom visszarakni, de nem ment. Tök mamlasz. Aztán mindegy volt, mert már aznap este lebuktunk. Az úgy volt, hogy AnyaGazdi csokit evett a kanapén, nekem meg nem adott. Gondoltam felmegyek a kanapéra és elveszem tőle, ne legyen ilyen önző. Azt a módszert alkalmaztam, amivel délelőtt már próbálkoztam és ezzel rá is jöttek az én kis titkos hadműveletemre. A kanapé mellett van a hatalmas bútor a könyv nevű színes dolgokkal. Van kis polc a szélén, oda amúgy is mindig bemásztam, beültem már mióta itt vagyok. Aztán észrevettem, hogy Gazdi két nagy tasakban tárol ott még könyveket. Ha felállok a polcra pont tudom rágizni a szatyor fülét. Aztán rájöttem, hogyha felágaskodok, akkor akár fel is tudok mászni a tasakokra. Szuper!!! Egy volt a baj, hogy hiába voltam kanapé magasságban, azon a részen van egy magas része a kanapénak, hogy a béna Gazdi ne essen le róla, vagy nem tudom mi másért van az ott. De nagyon magas. Este buta Gazdi rátette a tasakokra a táskáját, amit visz mindig a dolgozóba, na ha arra felkapaszkodok, akkor már a karfa tetejére tudok ágaskodni! Csuda jó ötlet volt, hátha úgy már ki tudom szedni Gazdi szájból a csokit. Hát ő jól meglepődött, amikor egyszer csak ott voltam a feje mellett. Jót is nevetett, de azt mondta le kell onnan mászni, mert nagyot fogok esni. Csak ő nem tudta, hogy óriás alpaka haverom ebben a segítségemre van. Délután se tudtam visszamászni, tök nehéz tolatni. Hát ráugrottam az óriás alapka hátára és lecsúsztam rajta közé és a kanapé közé. És tádáám, ilyen a jó landolás. Gazdi nagyon nevetett, azt mondta, hogy furfangos kis lurkó vagyok és boldog is volt, mert végre rájött, hogy mitől volt eltolva az alpaka. Mondjuk ezután nagyon bosszús lettem, mert elpakolta a könyves tasakokat és óriás alpaka is középre került, mert azt mondta Gazdi, hogy biztos megpróbálok rajta felmászni. Hát nem tudom miért kell minden jó mókát eltűntetnie.

A kanapé a legeslegjobb hely a világon. Mondtam én, hogy felmegyek, ha törik, ha szakad. Óriás alpaka nem segített többet, muszáj volt egyedül megoldanom. Fel is mentem!!! Nem árulom el hogyan, mert titok. Viszont lebuktattak a mancsnyomaim. Hát én nem tudtam, hogy ilyet is nézni kell. De jól jártam, mert este csinált nekem Gazdi lépcsőt és azt mondták, hogy szabadon mehetek fel-le. Annyira boldog voltam, hogy majd szét pukkantam a boldogságtól. Azóta is a kedvenc helyem. Mindenfélét felviszek rá. Meg ami fent van, azt leviszem. És pihe-puha, lehet rajta alcsizni is. Meg a Gazdik is ott szoktak lenni, őket is ott lehet megtalálni, ha játszizni akarok. Sőt, ha jönnek kétlábúak, ők is ott ülnek. Így rájuk is lehet mászni. Sőt van ott még egy szint a fal felé, olyan, mint a szélén, ami megtartja Gazdit, hogy ne essen le. Hátrafelé végképp nem értem miért kell olyan, nem lehet ott leesni. Na de nekem jó, mert arra felmászok. Gazdi azt mondja, hogy majom vagyok és nem szabad ott mászkálni. Mindig leterel. De én visszamegyek, mert csuda jó a legmagasabbnak lenni. ApaGazdi oldalán is van egy védő, hogy ne essen le, arra is fel szoktam ágaskodni. Sőt onnan át lehetne menni arra a bútorra is, amihez odaül mindig a Gazdi és ott az a gép, amibe írja, amit most mesélek. Mondjuk most már ritkán ül oda, mert jól megviccelem őket és felugrok oda. El is pakoltak mindenfélét, mert lopkodtam, ami ott maradt. Igazán jó magas vagyok, ha ott sétálok, de ők nem szeretik és mindig vissza kell mennem a kanapéra. Igazából nincs is ám ott semmi érdekes, de nagyon viccesek, hogy mindig jönnek, ha felmegyek. Mindig azt mondják, hogy azért nem kellene mindenhova felmásznom, mert nem vagyok majom. Én tényleg nem vagyok majom, bár senki se mutatta meg nekem milyen is egy majom. De attól még nincs is annál jobb, mint mindenfélét felfedezni, mindenre rámászni.

Huu az nagyon izgis dolog volt, amikor Gazdik megengedték, hogy felmásszak az ágyra. Igaz előtte is voltam már ott kétszer. Egyszer ApaGazdi kérte meg Anyát, hogy tegyen be mellé, egyszer meg AnyaGazdi volt túl lusta felkelni hozzám és csak fogott és maga mellé fektetett. Azóta is abban reménykedtem, hogy szabad majd nekem ott fent alcsizni velük. És tényleg így lett! Mondom én, hogy itt minden az enyém. A nagy ágyikóban tényleg csak alcsizáskor fekszünk, de én már kifejlesztettem mindenféle alvást ott. A legeslegkedvencebbem ApaGazdi lábán. Néha nagyon sokiáig lehet úgy alcsizni, néha ApaGazdi nem tud tőlem forgolódni és olyankor AnyaGazdi odavesz a kezébe. Az is nagyon jó, nagyon szeretek AnyaGazdihoz simulva aludni. De szoktam az ő lábán is. Meg van, hogy kettejük között alszok a lábuknál. Akkor senkit se zavarok és akkor ők sem keltenek fel engem azzal, hogy mocorognak. Néha szoktam fent is aludni velük, bár ApaGazdi nem enged a párnára. AnyaGazdi igen. AnyaGazdi azt mondja, hogy puha meleg plüssállat vagyok és jó velem aludni. Hát én ugyan nem vagyok plüss, de én is nagyon szeretek vele aludni. Ki is túrtam a Tazó nevű fehér állatot, akivel Anya aludt. Mindig rágcsáltam, Anya meg eltette az ágyból. Szinte minden plüsivel szabad játsziznom, kivéve Anya alpakáival meg ezzel az ágyfoglaló Tazóval nem. De úgyis megszerzem mindet… Az óriás alpakát is fel tudom már borítani és lehancúrozni, mert már olyan nagy kutya vagyok. És ő amúgy is a haverom. Reggel általában felkelek, ők meg alszanak és az uncsi. Olyankor vagy próbálok még aludni, újra helyezkedek, arra meg AnyaGazdi felébred és simiz és az jó. De néha nem akarok már aludni, mert uncsiii, akkor meg felkeltem őket, hogy játszizzunk. Belenézek az arcukba, ők mindig ezt mondják. De hát hogy lehet máshogy nézni valakire? Azért állok közel, hogy biztos észrevegyenek. Inkább örülhetnek, hogy nem harapom meg az orrukat vagy a fülüket, mert az nagyon muris lenne, de tudom, hogy akkor nem lennének boldogok, úgyhogy nem. Csak ha felébrednek. Akkor már mehet a buli! Valamiért alig szabad játszizni, AnyaGazdi repülőkutyásan kicipel a pisilőhelyre pisilni. Nem értem erre mi szükség. Mindig azt mondja, hogy nagy vagyok és nehéz és nincs már fogásom, akkor minek cipel? Meg miért kell nekem pisilni? Majd pisilek, ha kell. Utána vissza szabad szaladnom az ágyikóba még kicsit henteregni ApaGazdival.

Nagyon jól éreztem magam a kuckónkban, erre hirtelen a Gazdik kitalálták, hogy az ajtón kívül kell menni. És nem az autó dobozban utazni, hanem kint lenni. Borzasztó ez a külvilág. Nem értem miért akar bárki is oda kimenni. Néha nagyon hideg van, olyankor rám raknak valami butaságot a Gazdik. Azt nagyon utálom, úgyhogy olyankor a hátamra fekszem. Anya azt mondja csinos vagyok benne, de én nem akarok csinos lenni. Ráadásul a fülcim fázik mindig. Arra meg nem húznak semmit. Nagyon utálom a hideget, olyankor leülök és nem megyek sehova. Néha nem tudom pontosan hol lakunk. Jó hát van itt ez a sok-sok magas épület és mind ugyanolyan. Gazdi azt mondja a lila a miénk. De hiába, néha összekeverem és máshol akarok bemenni és olyankor hiába magyarázza, hogy nem itt lakunk, én nem megyek tovább, mert nem tudom, hogy csak át akar verni, hogy még sétizzünk, vagy tényleg máshol lakunk. De ha igazán felismerem hol vagyunk, akkor nagyon rohanok haza. Minden erőmet bevetem, bár ezt se szereti Gazdi, mert azt mondja meg kell tanulnom normálisan sétálni. Neki meg meg kellene tanulnia futni, akkor gyorsabban hazaérnénk… Azt se szeretem, ha büdös van és nem jó levegőt venni. Gazdi azt mondta ez a szmog és ő is panaszkodik, hogy ez nem jó, de azt is mondta, hogy erről a buta kétlábúak tehetnek és el kell fogadnom. Hát én akkor sem vagyok hajlandó sétizni. Azt viszont szeretem, ha süt a napocska és melegíti a bundám. Akkor hajlandó vagyok Anyával felfedezni a környéket. Meg azt is szeretem, ha fúj a szél, mert olyankor rengeteg illatot hoz és repteti a száraz leveleket is. Az nagyon muris! Gazdi szélben meg kinevet, mert lobogtatja a lapufüleim. Akkor is nagyon boldogok, ha kakilok vagy pisilek lent. Ezt egyáltalán nem értem. Fent is tudok, nem tudom mi olyan nagy eresztés ebben. Egyetlen jó dolog a sétizésben a liftezés. Amikor kicsi voltam, nem tudtam mi adja ki a buta hangot, de aztán megismertem a piros liftet. Nem nehéz, csak be kell menni, meg ki kell jönni. Ráadásul kapok érte jutifalit. Közben meg fura érzésű ahogy visz. Párszor leültem, mert megzavart, de most már hozzászoktam és mókás. Néha más is utazik velünk, kedves emberek, mindig kapok tőlük simit.

Egyszer elmentünk az autó dobozzal a városból. Állítólag valami tóhoz, de én egy darab tavat sem láttam. De az szuper jó volt! Mindenhol pihe-puha fű, botocskák és csönd. Lehetett szimatolni, felfedezni és végre nem kiabáltak velem a Gazdik, ha valamit a számba vettem. Azt mondták, hogy azért, mert itt nincs szemét, a városban meg állandóan a szemetet gyűjtöm össze. Megmutattak egy kis patakocskát is. Nedves volt. Anya azt mondja placsáltam. Pedig én csak érintgettem a mancsommal. Hát nem tudtam mi ez, nem akartam csak úgy belemenni. Hideg volt és nedves, úgyhogy miután megismertem, ott is hagytam. De azért jó kis kaland volt. Történt egy rossz is, valami gonosz dolog nagyon megbántotta a lábamat. Gazdik azt mondták, hogy az csak csalán és nem kell pánikba esni. Hát én azért pánikba estem. Miután hazaértünk két órán keresztül sírtam megállás nélkül. Pánikba tettem a Gazdikat is, már állatorvost akartak hívni. Én próbáltam nekik elsírni, hogy a lábacskám a rossz, de nem értették. Aztán két óra után végre sikerült nekik és akkor beletették a mancsimat hideg vízbe, aztán meg hűs finom illatú krémmel bekenték. Mancsápoló azt mondják, meg hogy kutyawellness. Hülyeségeket beszélnek, de ez segített. Végre el tudtam aludni, mert már iszonyú fáradt voltam a hatalmas séta után. Aztán már másnap nem fájt a lábim, de kaptam mancsápolás – kutyawellnesst. Állítólag sokat megyünk majd a szabadba, mert kiderült, hogy kiránduló kutya vagyok. Ha ez volt a kirándulás, akkor tök jó, akarok még menni!

Íródott: 2020 január

Miután eltelt az első hét, a karácsonyi időszak, teljesen hozzászokott Jupiter az új környezethez. Felfedezte a lakás minden zugát, törte turpisságokon az eszét és egyre ügyesebben megtanult játszani a játékaival is. Állandó figyelmet igényelt az első pillanattól kezdve, de ez számunkra csak akkor lett igazi kihívás, mikor elkezdett egyre kevesebbet aludni, egyre többet ébren lenni. A sok ébrenlét alatt könnyebben ráunt erre-arra, így mindig újabb és újabb dolgokat kell kitalálni, amivel le lehet kötni. Elkezdtünk tanulgatni. Az ünnepek alatt sokat otthon voltam vele, január második hetében mentem csak dolgozni. Előtte elkezdtük hozzászoktatni az egyedülléthez. Először csak boltba ugrottam el, másnap dokihoz mentem, harmadik nap bementem melóba, de csak pár órára. Majd elérkezett az első munkanap, amitől bevallom őszintén, eléggé tartottam. Azonban hazaérve láttam, hogy nincs semmi gond. Nagyon jól tűri az egyedüllétet, nem szokott nagyon rosszalkodni, egy két apróság történt csak.

Ahogy felbátorodott, megismertük a jellemét és hamar kiderült, hogy akaratos kis lény lesz belőle. Így volt ez a kanapénál is.  Nem volt kérdés egy másodpercig sem, hogy a kutyának a kanapén van a helye. Viszont megbeszéltük Viktorral, hogy majd akkor jöhet fel, ha fel tud. Nagyon pindúr volt az elején, egyrészt nem akartuk, hogy lepottyanjon, másrészt akkor állandóan ment volna a hiszti, hogy tegyük fel. Hát az ment így is, hogy nem szoktattuk fel… Állandóan fel akart mászni. Először azt hittük csak minket akar, mikor ugrál az oldalára és nyafog. Sok esetben meg is szűnt a dolog, ha leültünk hozzá a földre és valami játékkal eltereltük a figyelmét. Azonban az is megesett, hogy hiába ültünk már mindketten a földön, Jupiter csak ágaskodott a kanapéhoz és hisztizett. Ez mondjuk viszonylag kezelhető volt, mérete okán sem jelentett különösebben problémát. Csakhogy iszonyú tempóban kezdett el növekedni. Onnantól, hogy felért a két mellső lába, láttam, hogy próbálja tolni magát. Nem akartuk engedni, de csak állandóan próbálkozott. Láttam napról napra, hogy nagyobb lesz és egyre jobban kezd rájönni hogyan is kellene ezt megoldani. Próbálkozott nekifutásból, az annyira nem vált be, de aztán rájött, hogy hátsó lábbal is mászni kell, az jó lesz. Nem igazán sikerült neki, de volt egy olyan megérzésem, hogy ez már csak napok kérdése. A megérzésem hatására másnap reggel kihúztam minden kábelt, töltőt, akármit a kanapé hátuljánál lévő elosztóból, az elosztót meg betúrtam a kanapé mögé. Elhelyeztem a láma és a kis alpaka plüssöket a kanapé háttámlájához, hogy lássam, ha feljut és valamit molesztál. Délután hazaérve bementem a nappaliba, erre látom a kis alpaka ott az ágy közepén. Tudni kell, hogy „rajzolós” anyagú a kanapénk, látszik rajta minden nyom és ahogy lenéztem láttam csomó-csomó kis mancsnyomot. A büdös disznó valahogy felerőltette magát. Hát jó volt a megérzésem. Hogy hogy jutott le, nem derült ki. Aznap akkor el is dőlt… Leterítettük pokróccal az egész kanapét, hogy ne koszolja össze, az egyik hátsó nagy párnát szintén becsomagoltam pokrócba és letettük lépőkének. Viszonylag gyorsan megjegyezte hol kell fel-le közlekedni.

Az ágyra mászás is hasonlóan kérdéses volt, mint a kanapé. Egyértelmű volt, hogy ágyba is jöhet, de ugyanaz a sztori, majd ha magától is fel tud jönni… Mivel mi is csak este vagyunk ott, ezért neki sem volt különösen nagyobb ingere oda felmászni. Meg hát a hálószoba ajtó az csukva van napközben, úgyhogy egyedül sem próbálkozgat. Másrészt az ágykeretünk nem anyagos a kanapéval ellentétben, így a csimpaszkodás sem ment, felugráskor lecsúszott. Mikor kapott fellépőt a kanapéra, akkor gondoltam teszek oda is, de aztán meggondoltam magam. Ügyesen megtanult az előszobában a kis helyén aludni, sőt egyre kevesebbszer ébresztett fel minket. Kapott pokrócot, párnát, plüsikét a hálóba is, volt, hogy ébredés után csak bejött és nem is molesztált minket, lefeküdt oda játszani. Szóval mivel ilyen ügyesen megoldott volt a dolog, nem feltétlen akartam direktbe ágyra szoktatni. Viszont alig telt el pár nap azóta, hogy a kanapéra jöhetett, egyre erőszakosabb lett az ággyal is. Elkezdett felágaskodni és elkezdte emelgetni a lábát is, hogy tolja magát, csak hát nem ment, mert nem tudta a körmeit beleakasztani. Na jó, gondoltam egyet és raktam oda is lépőkét. Azóta velünk alszik.

Mivel rohamosan nőtt és egyre több lett az energiája, veszettül nehéz volt lekötni a lakásban. Nagyon igényli a figyelmünket és ha ráun magára, vagy épp ránk, akkor kifejezetten szeret rosszalkodni. Ez nem túl jó, végképp nem kellene, hogy rászokjon, úgyhogy gondoltuk a séta majd megoldja ezt a problémát. Elkezdtük levinni, első pár alkalommal rettentően félt. A legnagyobb baj, hogy egy forgalmas út melletti paneldzsungelben lakunk. Van itt minden mi szem-szájnak ingere: hatalmas autóforgalom, parkolók mindenhol, állandó mentőautó szirénázás, rengeteg ember, nagy nyüzsi, iskola és óvoda hangoskodó gyerekekkel és hatalmas kosz. Szóval félt a hangoktól, a külvilágtól, mindentől. Gondoltuk hamar alkalmazkodik majd, mint mindenhez. Például a lift használatát kb. második alkalomra már gyönyörűen kivitelezte és a mai napig imádja. Vannak olyan séták, amik nagyon jól mennek, amikor látszik, hogy élvezi, játszik, szaglászik, botot vagy levelet lop, felfedez, sétálgat. De sajna ez a kevesebb. Kerestünk ingerszegényebb környezetet, elvittük a természetbe, a Malomvölgyi tóhoz és kiderült, hogy csak a város sok neki. A természetben úgy sétált, mint az álom. Most azon vagyunk, hogy szoktassuk a városi környezethez is, viszont addig többet járunk a természetbe. A szobatisztasághoz szoktatásnak majd csak akkor állunk neki, ha már feloldódott. Egyelőre nem nagyon végzi lent a dolgát, de amikor igen, akkor nagyon örülünk. (A természetben persze ezzel sincs semmi gondja, megy minden, mint a karikacsapás.)

Igazi kaland Jupiterrel az élet! Már sehol nincs az a félős kis baba, lett egy eleven, makacs, huncut, akaratos kis kölykünk, akit igazán kihívás kordában tartani. A nevelés meg még nagyon gyerek cipőben jár… Nagyon tanuljuk mi is, de majdcsak belejövünk.

Íródott: 2020 január

Régen nem itt laktam, hanem a testvérkéimmel. Nem igazán emlékszem már, de tudom, hogy sokan voltunk, volt egy házikónk és rengeteget játszottunk a többiekkel, de anyukám és apukám már akkor is máshol volt. Aztán egy sötét estén jött kettő kétlábú, az egyik a kezébe vett és ott tartott, simogatott, amíg a régi kétlábúimmal beszélgettek. Nem aggódtam, nyugodtan hagytam, hogy simizzen, mert nagyon kedvesnek tűnt. Aztán beültünk valami furcsa hangos fehér dobozba, a többiek nem jöttek velünk. Ott kicsit féltem, de befúrtam magam a lány kétlábú ölébe és elszundítottam, olyan kellemesen ringatott a hangos fehér doboz. Akkor még nem tudtam, hogy ez a két kétlábú lesz az Anyukám és az Apukám, de első pillanattól kezdve éreztem, hogy velük minden rendben lesz.

Most már tudom, hogy ez a lakás az én birodalmam, de mikor idehoztak nem értettem mi ez a hely. Azelőtt sosem láttam ilyet, kint voltam a szabad ég alatt, csak egy kis közös házikónk volt a testvérkéimmel. Itt meg mindenhol falak és óriási bútorok. Nem is tudtam mi az a bútor. Ráadásul borzalmas hangok voltak mindenfele. Emlékszem, iszonyúan féltem. Bekerültem egy kék-szürke szobába. Csúszott a talaj és volt a falon egy hatalmas világító, villogó valami, ami hangot is adott ki, de csak halkan. Attól nem is rémültem meg. Viszont minden más nagyon fura volt. Kaptam egy békás pokrócot, amit nagyon szerettem, csak a békát nem lehet róla sehogy sem leszedni, pedig nagyon szeretném, még most is. Egész hamar megszoktam a kék helyiséget, barátságos hely. De azon kívül rettentő fura dolgokat találtam. Van egy kis helyiség, ami furcsa formájú bútorokat tartalmaz és gonosz morgó-csobogó hangot ad ki. Nagyon-nagyon féltem tőle. Volt az ajtón kívül is valami szörnyeteg, ami totál véletlenszerű időpontokban bőgött fel, attól is nagyon féltem, ráadásul azt még látni sem lehetett. Most már őt is ismerem, ő a lift, akivel utazni lehet ide-oda és nagyon mókás, nagyon kedvelem. A konyha nevű helyiségben is volt egy szörnyeteg, bár tőle nem féltem annyira, hiszen hiába morog, finom illatú dolgok vannak benne. Állítólag hűtőnek hívják és ha kinyílik, tényleg hideget köpköd. A másik szörnyecske igazából sosem rémített meg, pedig AnyaGazdi sokáig félt használni, mert biztos volt benne, hogy halálra ijeszt. De nem, kedves monoton morgása van és nagyon vicces, hogy megeszi a ruhákat, pokrócokat. Ráadásul mielőtt megeszi, AnyaGazdi valamiért ledobál minden cuccot a földre, hogy én rámászhassak és ellopkodjam őket, aztán csak párat etet meg a mosógéppel. Egyáltalán nem értem ezt a műveletet, de lehet azért csinálja, hogy engem szórakoztasson. Elsőre voltak félelmetes dolgok, de aztán rájöttem, hogy itt semmi sem akar engem bántani és sok dolog nagyon szórakoztató.

Kaptam egy hatalmas ágyat, ami már nem is olyan hatalmas, de akkor még az volt. Pihe-puha és lehet ásni is. Kaptam bele egy kis plüss kutyit, ő lett akkoriban a legjobb barátom. Az ágyikóm mellett van egy nagy kosár is, ami igazából egy óriás rágóka, amiről le lehet rágni kis darabokat, bár azért veszekszenek velem a Gazdik. A cipős szekrényt is nagyon kedvelem, mert mindenféle cipőket lehet róla szerezni. A finomillatú konyhában is lettek kedvenc helyeim, van két szék, amire állítólag ülni kell, de sose ül rá senki. Az egyiken van a tápim, úgyhogy arra mindig ugrálok, a másik alá meg mindig bebújok, mert ott jó sötét van és nem is vesz észre senki. Igazi búvóhely. Van mindenhol langyos fémcucc is, a konyhában is. Oda nagyon próbáltam beférkőzni, de mikor ezt észrevették körbe pakolták az ásványvizes üvegekkel. Állítólag, ha bemászok oda, akkor csupa por leszek és azt nem szeretik. Mondjuk ezt állandóan mondták az elején. AnyaGazdi azt mondta, hogy kitakarított mielőtt jöttem, de én mégis olyan helyekre bejutottam, amikről ő nem is tudott és állandóan tele voltam porcicával. Nem tudom mi az a porcica. Most már nem mondogatják ezt, mert már nem férek be ezekre a helyekre. Viszont a kék szobában is van egy langyos fém cucc és oda csuda viccesen lehet bebújni. Egyik oldalt beszaladok, hátul van nagy hely a fal és a nagy bútor között. Van egy langyos cső is és ha a Gazdik elfelejtik feltenni a bútorra a kék függönyt, akkor azt is lehet rágizni. Meg szeretem kaparni a talajt a sarokban. Nem sikerül ásni, de azért én próbálkozok, hátha egyszer sikerül. Régen szerettem a langyos fémcucc és a bútor között kiszaladni, de most már nem férek ki. Már párszor beragadtam és nagyon nehéz tolatva visszamenni, hogy a fal felől jöjjek ki, úgyhogy azzal már nem próbálkozok.

Szóval először féltem nagyon, mert minden szokatlan volt, de hamar felfedeztem mindent. Azt mondjuk egyáltalán nem értettem, hogy az elején miért könyörögtek nekem, hogy menjek mindenfelé, nézzek meg mindent, aztán meg amikor már nagyon szerettem volna bemenni a fürdő és WC nevű helyekre, akkor nem engedték meg. Nagyon bosszantó volt, úgyhogy mindig vinnyogtam, ha kicsuktak és az meg őket idegesíti, úgyhogy azóta már bemehetek mindkettőbe. Ha nem, akkor meg vinnyogok, az mindig beválik. Legutoljára a lila szobát ismertem meg. Először AnyaGazdi velem aludt a kék szobában, de azt mondta, hogy csak azért, hogy ne féljek, de meg kell tanulnom majd egyedül is aludni. Ha napközben fáradtam el, akkor belemásztam valamelyik Gazdi ölébe és ott szundiztam. Az a legjobb. Ők pedig kivittek az ágyikómba. Furcsa volt, de igazi repülő kutya voltam. Néha pedig kicsaltak, hogy elaltassanak ott. Hát én azt szerettem volna, hogy büszkék legyenek rám, úgyhogy megtanultam az ágyikóban aludni. Muszáj is volt, mert most már azt mondják, hogy nem olyan egyszerű repülő kutyásat játszani, mert nagyobb lettem. Este azért nem igazán szerettem ott lenni egyedül, de ha megijedtem és sírtam, akkor Anya mindig jött.

Imádok enni. Mindig enni kellene, megállás nélkül, hiszen állandóan úgy érzem, hogy éhen fogok halni. Nem tudom miért nem szabad állandóan ennem. Háromszor kapok enni, nem tudom mi az az óra, én olyat nem használok, de tudom mikor jön a reggeli és tudom mikor jön a vacsi. Az ebédet nem tudom mikor jön, mert az attól függ, hogy AnyaGazdi mikor ér haza. De mindig nagyon-nagyon várom, hogy végre ebéd legyen. Meg vacsi. Meg reggeli. Tápit kapok enni, állítólag ez az olyan kis kutyusoknak való, mint én vagyok. Nagyon finom. Ezen kívül már kóstoltam sajtot egyszer, Gazdi azt mondta, hogy azt is szabad majd ennem, de eddig csak egy kis darabot kaptam. Nagyon ízlett, amennyire csak tudtam csóváltam is a farkam, hogy értse Gazdi, hogy ez nagyon jó, akarok még. Nem kaptam azóta se, de remélem majd még ehetek ilyet. Igazából megeszek mindent is, ami nem étel. Koszt, port, kavicsot, levelet, botot, tényleg bármit, de leginkább AnyaGazdi haját szeretem gyűjteni. Nagyon hosszú haja van, jó nagy hajcsomagokra lehet lelni. Ők nagyon bosszúsak, próbálják felszedni az összeset, de hát én is ezt csinálom, nem értem mi ezzel a gond. Mondjuk lehet az, hogy beleragad a popsimba és állandóan a Gazdiknak kell kihúzni belőle. Az mondjuk nem jó, de az jó, hogy segítenek. Itt kell állítólag mesélnem a kakilásról, pisilésről is. Nem tudom mit kell róla mesélni, van két akármicsodácska, amire szoktam és ennyi. Tök uncsi sztori. Az érdekesebb, ha kidobják az akármicsodácskát és nem raknak egyből a helyére. Arról igazán nem én tehetek… Ráadásul nincs is annál viccesebb, amikor takarítanak. Fehér törlővel törölgetik a talajt össze vissza. Nagyon jó muri olyankor megtámadni a kezüket. Teljesen kiszolgáltatott, még ellenkezni se tudnak. Ha meg ellenkeznek és elengedik a fehér törlőt, akkor ellopom azt. Mondjuk a fertőtlenítőnek nevezett lötyit, amivel takarítanak nem kedvelem. Nem jó szagú. Pedig állítólag vegyszermentes, kutyabarát. Fogalmam sincs mi az a vegyszer. Mindenesetre, ha véletlen lerakják a fújkálót a földre, akkor megtámadom, hátha egyszer föladja a harcot és nem büdösíti be a területemet.

Volt ez a Karácsony dolog. Nem értem mi is ez igazából, állítólag ajándékokat lehet kapni. Mami és Papi készített nekem egy kipárnázott kosárkát, amivel lehet engem utaztatni. Nagyon kedves volt tőlük, pedig akkor még nem is találkoztunk. Abban a kosárkában utaztam a fehér hangos dobozban, igazából végig aludtam az utat. Kiderült, hogy a Mamihoz meg a Papihoz megyünk. Kíváncsi voltam nagyon, mert Anya azt mondta, hogy nagyon várnak engem, még a Blecky kutyus ágyikóját is kimosták a kedvemért, pedig őrizték benne a Blecky kutyus illatát, mert nagyon hiányzik nekik. Először viszont a Gazdi mamijához és papijához mentünk, ők ott valami furcsa idegen illatú dolgot ettek, én pedig tovább alcsiztam a kosárkában, csak a végén kezdtem kicsit unatkozni. Aztán mentünk Mamihoz meg Papihoz és nagyon-nagyon tetszett! Sokkal több a hely, mint otthon, tényleg kaptam ágyikót, volt ajándékozás is és ami a legszuperebb, van udvar! Csuda jó dolog, tudtam kint pisilni és kakilni és hiába voltam még akkor pindurka, a lépcsőn is egyedül másztam vissza a házikóba. Mami és Papi tényleg nagyon kedves, agyon szeretgettek, egyből megkedveltem őket. Tudtam alcsizni is és este megint beültünk a fehér dobozba és akkor pedig Gazdi másik mamijához és papijához. Azt annyira nem élveztem, mert végig a kosárkában kellett maradnom, csak egy picit szállhattam ki pisilni, inni meg kicsit játszizni, de nem szabadott felfedező útra mennem. Na mindegy, gondoltam akkor inkább alszok. Aztán este megint utaztunk, ennyi utazás után azt is megtanultam, hogy a fehér hangos doboz az autó, és azzal lehet gyorsan nagy távolságokat megtenni. Hazafelé már kicsit untam magam, akartam volna inkább játszizni, de nagyon jó volt hazaérni a biztonságos lakásba. Viszont másnap megint menni kellett, nagyon fura volt, mert Gazdik ott hagytak Mamival és Papival majdnem egész napra. Azt mondták, hogy ők mennek karácsonyozni ApaGazdi családjához, de oda nem mehetek, mert ott sok az állat és nekem még nem szabad olyan helyre mennem, ahol állatok vannak. Pedig nagyon kíváncsi lettem volna. De szuper napom volt, Mami és Papi egész nap csak velem foglalkoztak. Aztán itt még nem is ért véget ez a Karácsony dolog, mert minden nap jöttek Gazdikhoz a kétlábúak. Azt mondták nekem, hogy ezek a kétlábúak a barátaink, azt mondták, hogy ők a Gazdik második családja és már én is beletartozok, úgyhogy mindenkivel meg kell ismerkednem. És képzeljétek, ők is mind nagyon kedvesek! Mindenki hozott nekem ajándékot, kaptam csomó játékot, meg falatkákat, amikből még nem kaphatok, de Gazdi azt mondta, hogy az mind az enyém és én ehetem majd meg az összeset, ha nagyobb leszek. És rengeteg simit is kaptam! Úgyhogy úgy gondolom, nem rossz ez a Karácsony, remélem sokszor van ilyen.

Szuper helyre kerültem.

Íródott: 2019 december

Csütörtökön munka után autóba ültünk és rettentő izgatottan elkocsikáztunk egy családhoz, ahonnan befogadtuk a kutyust. A család szimpatikus volt, feleltek a kérdéseinkre és meséltek Jupiter szüleiről. Eközben bevezettek minket egy udvarban elkerített részre, ahol a kis kölykök szaladgáltak. Megmutatták melyik lesz a miénk, egyből a kezembe adták, majd ott is maradt míg beszélgettünk velük. Jupiter nyugodt és türelmes volt, majd végig aludta az utat hazáig.

Az ágyikóját, későbbi helyét az előszobában rendeztük be, nagyon helyes kis kuckó lett, de tudtuk, hogy nagyon fog félni, úgyhogy először a nappalival próbáltuk megbarátkoztatni, ahol mi is a legtöbb időnket töltjük. Azt olvastam, hogy jó minden helyiséget megmutatni az új jövevénynek, hogy megismerkedjen mindennel, hogy később ne féljen. Hát konkrétan annyira rettegett szegényke, hogy a nappaliból nem mert kimenni és ott is rémült volt. Nem is erőltettük. Leterítettünk neki kis babapokrócot, tettünk le kis játékot, simiztük, kedveskedtünk vele és reménykedtünk benne, hogy érzi, hogy nincs baj, jó lesz itt. Másnap Viktor még dolgozott, de én otthon voltam vele. Egy-két napig nagy volt a félelem, nehezen mert a nappaliból is kimenni, ráadásul minden létező zajtól iszonyúan megijedt. A WC lehúzástól például dobott egy hátraszaltót és szaladt is vissza az előszobából a nappaliba. Első két nap a földön aludtam vele. Harmadik naptól pedig a kanapén aludtam, majd szépen lassan rászoktattuk arra, hogy az előszobában aludjon és ha felébred, akkor mi a halószobában vagyunk megtalálhatóak. Sokszor fel kellett hozzá kelni, sokszor sírt, megijedt, ha egyedül ébredt. De tulajdonképpen ez csak napok kérdése volt, még mi is csodálkozva fogadtuk ahogy napról napra egyre bátrabban, éltrevalóbban használta a lakás.

Hamar találkozott új emberekkel, meglátogattak minket Viktor szülei és tesója. Ez valószínűleg egy kicsit korai volt, megrettent tőlük, de aludt egy nagyot az ijedésre és utána már nyitottabb volt. Aztán másnap két barátunk is átjött, kicsit akkor is meg volt még szeppenve, de nem feltétlen az emberektől, inkább csak a szitu volt még új. Na meg a Karácsony… Első hetünk fő attrakciója. Fix karácsonyi programunk van minden évben, ez most sem volt másként, végig jártuk a családot. Kicsit aggódtunk hogyan fogja bírni ezt a nagy mászkálást, mikor otthon is éppen csak elkezdett feloldódni, de olyan jól viselkedett, olyan jól bírta, hogy minden elképzelésünket felülmúlta.

Volt azért még egy-két félelmünk, például a kaja kérdés. Kár volt, mert az első pillanattól kezdve úgy ette a tápot, mintha az lenne a kedvenc elemózsiája. A vízzel akadtak inkább gondok… Első két nap alig ivott, tökre aggódtunk, úgyhogy inkább vízbe áztatott tápit kapott, mert úgy legalább fogyasztott folyadékot. Aztán jött egy ötletem, hogy vacak a pécsi víz, én sem vagyok hajlandó csapvizet inni, akkor talán neki sem tetszik. Vettünk mentes ásványvizet, ivott belőle gond nélkül. A másik kérdés ugye a pisi-kaki. Mivel egy darab oltása nem volt még, ezért le nem vihettük. Persze mondták páran, hogy csak egy gyors pisire rakjuk le, nem lesz semmi baja. Ebben én nem hiszek, egész Kertváros egy kutyafuttató… Vettünk hát kutyapelust. Azelőtt én ilyet nem láttam, de roppant hasznos találmány. Le kell csak rakni a földre, beszívja a pisit (már ha jó fajtát vesz az ember), szagot is fogja, meg értelemszerűen, ha rámegy a kaka, akkor csak össze kell fogni és kidobni. Majdnem az elejétől kezdve ügyesen rá végezte a dolgát Jupiter.

Első hetünk során mentünk állatorvoshoz is. Viktor sajna dolgozott, úgyhogy egy barátunkat kértük meg, hogy elvigyen minket. Volt időpontunk, időben érkeztünk, nem akartam sok várakozással stresszelni. Jól tettem, mert egy idős hölgy már ott volt a szobacirkálójával a váróban, aki elkezdett minket ugatni, Jupiter pedig totálisan bepánikolt. Persze a hölgyet ez nem zavarta, kérésre sem hívta vissza kicsit a kutyáját. Megvizsgálták, azt mondták szép egészséges és megkapta az első oltását is. Nagyon ügyes kisfiú volt, egy nyikkanás nélkül tűrt mindent…

Hát nagyvonalakban ez volt az első hetünk együtt. Első pillanattól kezdve szerelembe estünk a babával és imádjuk, még ha néha nem is egyszerű vele az élet. Bár első héten még az volt. :) Egyetlen negatívum akkor az alvás kérdés volt, mert rengetegszer fel kellett kelni hozzá, de minden felkelésnél kárpótolt a kis szeretetteljes tekintete. Életünk legjobb döntése volt, ez már akkor kiderült.

Íródott: 2019 december