Jupiter júliusban tölti be a 8 hónapos kort, aznap kezdjük a sulit is, szóval új fejezetet nyitunk, ezért gondoltam összeszedem hol tartunk, mi történt velünk eddig.

Az első pár hónapunkról már esett szó a blogon, nem is részletezném. Úgy gondolom az elejét éltük meg a legnagyobb kihívásnak, mert egy olyan életszituációba csöppentünk, amit azelőtt sosem próbáltunk. Egy lakásban 54 négyzetméteren egy kölyökkutyával. Az elejétől kezdve nem érdekel, hogy esetleg koszt csinál, rongál, bepisil, akármi. Ő nem csak egy állat, ő egy családtag. Jupiter hozzánk kerülésével elmondhatom, hogy mindenem megvan, amiről álmodtam. Vele lett teljes az életem és semmilyen akadály sem szegheti kedvem. Azonban ezt a kihívást is meg kellett ugrani.

Kezdetekben azt hiszem kicsit túlaggódtunk mindent. Mondjuk generálta is az idegeskedést az egész estés sírással miután szimplán megcsípte a csalán, a zoknievéssel, eszetlenkedés után úgy leesett a kanapéról, hogy nem tudott a lábára állni és sorolhatnám. Nem nagy dolgok ezek, de friss gazdiként mindent meg kellett tapasztalnunk. Már ennyire azért nem esünk kétségbe mindentől.

Nem egyszerűsítette meg a dolgunkat az sem, hogy félős, mint egy nyuszi. Valószínűleg ezt még tápláltuk azzal, hogy féltettük is. De azért belejöttünk, szépen lassan felfedeztünk mindent. Ahogy előtte is kitárult a világ, úgy jöttünk mi is bele. Oviban is rengeteget segítettek, megtanultuk a legfontosabb dolgot, az ingerszoktatást. Hagytuk felfedezni, de támaszként mellette voltunk és vagyunk is, mert még messze a vége, rengeteg újdonság áll előttünk. Ennek hatására már egyre kevésbé riad meg. Nyitott az újra és igényli is.

Már sokat változott a kutyákkal való viszonya is. A kezdeti „kerüljünk 10 métert vagy többet, mert látunk egy kutyát” szituációból eljutottunk odáig, hogy szólni kell, hogy nem megyünk mindenkihez pajtizni és már akár harcolósat is játszik a haverokkal az oviban. Persze még nagyon óvatos. A meglepetést és a rámenősséget nem szereti. Megértem, én sem… Viszont a korrekt kutyákkal szépen össze tud már barátkozni és nem történik világvége akkor sem, ha odaszalad hozzánk egy idegen kutyus. Nekem sem kell pásztáznom séta közben a vidéket, hogy elkerüljem az esetleges negatív tapasztalatot. Persze óvatos vagyok én is. Van még hova fejlődnünk, de fejlődünk.

Az ovi volt a válasz mindenre. Szuper helyet találtunk, nagyon örülök, hogy rábukkantam és annak is, hogy ilyen kedvesen fogadtak minket és ennyit segítettek nekünk. Jól megszívtuk, mert az első alkalom után jött a karantén és 2 hónappal később tudtunk visszatérni. Nem 4 hónaposan, hanem 6 hónaposan… Hatalmas szükségünk lett volna erre azalatt a két hónap alatt, de nagyon igyekeztünk behozni a lemaradást. De nem csak Jupiternek volt segítség, hanem nekünk is. Még soha életemben nem jártam kutya suliban/oviban és egy egészen más elképzelésem volt a dologról. Rájöttem, hogy tulajdonképpen a gazdikról szól. Gazdiknak. Minden a gazdikon múlik. A kutyák elképesztően alkalmazkodóak és lojálisak, nekik csak egy megfelelő társ kell, aki irányít és aki mellett biztonságban érzik magukat. Minden tipp, trükk, szabály, tanács, ami az oviban elhangzott, az nagy segítség volt. Persze nem mindent csinálunk úgy, hogy a nagy könyvben meg van írva. Tudom, értem és elhiszem, hogy mi miért lenne szükséges, de úgy gondolom, hogy kutyát ezerféleképpen lehet tartani és nekem is van egy képem arról, hogy én ezt hogyan szeretném csinálni. Igyekszem fejlődni, alkalmazkodni, de vannak dolgok, amikből nem engedek. Viszont azt hiszem tényleg kinőttük az ovit. Az biztos, hogy szocializáció szempontjából még bőven ideférne Jupiter, de látom rajta, hogy fejlődne. Nyilván nem a játék tekintetében, hanem a tanulós részeknél.

Egyébként már rengeteg mindent tud. Az alap vezényszavakat már nagyon korán megtanultuk, aztán jöttek az egyszerűbb trükkök is. Igazából roppant jól motiválható kajával, inkább megint csak az én kreativitásom hiányossága szab gátat a tanulásnak. Amire azonban igazán büszke vagyok, az az, hogy nagyon szépen idomult hozzánk, az életünkhöz. Ezek azok a dolgok, amik nem szembetűnőek, az ember nem tudja felvenni, lefotózni, sőt még talán mi sem vesszük észre, amíg igazán bele nem gondolunk. Hiszen ezek szépen fokozatosan alakultak ki. Ilyen például a napi rituálék, az hogy tisztában van azzal, hogy mikor játszok vele, mikor tevékenykedek úgy, hogy közben tudok vele is foglalkozni, mikor készülök sietősen melóba, mikor megyünk a sétákra, mikor jön Viktor haza, mindenhez kialakultak a saját viselkedési formái. A legkedvencebbem az, amikor reggel észreveszi, hogy most van az a pont, amikor elkezdek készülni melóba, olyankor lefekszik a helyére és türelmesen ott vár, míg el nem köszönök és el nem megyek otthonról. Sose szóltam rá, sose kértem rá, annyi csak, hogy míg kisebb volt, elköszönéskor mindig lefektettem a helyére. Aztán idővel rájött, hogy úgyse foglalkozok akkor már vele és magától lefeküdt. Azóta ez így működik. Ezenkívül a tiltások, szabályok megtanulása is ilyen fokozatos volt. Nem a sima „nem”-re gondolok, hanem például, hogy nem megyünk fel a konyhapultra. Mikor megnőtt akkorára, hogy felérje, hatalmas harcaink voltak. Hiába szóltunk rá, felugrált, nem lehetett normálisan megcsinálni egy szenyót sem, nem lehetett ott hagyni a pulton őrizetlenül semmit. Aztán a következetesség meghozta a gyümölcsét, mert ugyan asszisztál és néha fel-fel ugrik egy kis potya reményében, de tisztában van vele, hogy nem szabad és például, ha ott hagyom a készülő kaját, nem áll neki lopkodni. Sőt, ha felugrik sem jellemző, hogy elvenne bármit is. Inkább szagol, néz, meg próbál nyalogatni ezt azt, de addigra már észreveszem és rászólásra szépen el is megy. Tud kilincset használni, a felé nyíló ajtót is megoldja, már rájött, hogy egyik manccsal a falnak kell támaszkodni, másikkal kilincselni. Ennek ellenére megtanulta, hogyha valami csukva van, nem feltétlen szükséges oda bejutnia. Nem mondom, hogy hibátlanul viselkedik, vagy sose ront el szabályt, mert akkor nagyot hazudnék. A fejlődés a lényeg.

Ami viszont érdekes kaland, az a kamaszkor, amibe már totálisan telibe beleléptünk. Sokat olvastam róla, sokan emlegették, de nyilván csak akkor tudja elképzelni az ember, hogy milyen is ez, ha megtapasztalja. Pofátlan, dacos lett és rossz, mint az ördög. De nem úgy, mint kicsiként, amikor azért feszegette a határait, mert nem is tudott a határok létezéséről. Tudja nagyon jól, hogy mikor csinál rosszat, direkt csinálja.

Itt tartunk a 8 hónapos, 21 kg-os nyakigláb kis fekete vizslánkkal. Mert már igazi kis vizsla. Nagyon-nagyon büszkék vagyunk rá. Legcsodásabb dolog az életünkben.

Íródott: 2020